Miért veszekszünk valójában? – Ami a konfliktusok és veszekedések mélyén rejtőzik

Minden pár veszekszik.Még a legegészségesebb kapcsolatokban is előfordulnak heves szóváltások, sértődések, akár becsapott ajtók. Néha egy elfelejtett üzenet, egy kritikus megjegyzés vagy a felhajtva hagyott vécédeszka miatt. Ismerjük a forgatókönyvet: egy apróság elég, hogy elinduljon a lavina, és pillanatok alatt már nem arról szól a vita, ami épp történt, hanem minden korábbi sérelemről.

Aztán jön a „békekötés”. Bocsánatkérések, kompromisszumok, csendes egyezségek egészen a következő vitáig.

De mi van, ha a veszekedéseink mögött nem a konkrét helyzetek állnak, hanem valami sokkal mélyebb? Mi van, ha valójában a gyengeségtől való félelem az, ami harcba hív?

A harag gyökere: a gyengeség érzése

Andrew Bard Schmookler pszichológus Out of Weakness – Healing the Wounds that Drive Us to War című könyvében azt állítja: a legtöbb konfliktus, legyen az személyes vagy politikai, a gyengeség érzéséből fakad.

Amikor valaki kritizál, megkérdőjelezi a véleményünket, vagy egyszerűen csak nem ért velünk egyet, az agyunk automatikusan vészüzemmódba kapcsol. Stresszhormonok árasztják el a testünket, és hirtelen sebezhetőnek, elveszettnek érezzük magunkat. A vita ilyenkor nem a megoldásról szól, hanem arról, hogy visszaszerezzük az irányítást, legalább látszólag.

Valójában tehát nem azért harcolunk, mert erősek vagyunk. Azért harcolunk, mert gyengének érezzük magunkat.

Régi sebek, új viták

Ha egy ártatlan megjegyzés is dührohamot vált ki belőled, nagy valószínűséggel a vita nem a jelenről szól. A „valódi” ellenfeled nem az, aki előtted áll, hanem a múltból hozott fájdalmak, elárulások, el nem gyászolt sérelmek. Minden újabb konfliktus csak egy újrajátszott jelenet abból a régi történetből, amit még mindig nem zártál le.

És bármennyire is tiltakozol ellene, a veszekedés valójában addiktív is lehet. Az adrenalinszint megemelkedik, az indulat pillanatokra erőt ad, és azt az illúziót kelti, hogy élünk, számítunk, irányítunk. Carolyn Elliott ezt nevezi „egzisztenciális kinknek” – annak a tudattalan élvezetnek, amit a saját, önsorsrontó mintáinkból nyerünk.

Hogyan törhetünk ki a körforgásból?

Az első lépés: tudatosítani, miért veszünk részt újra és újra ugyanabban a játszmában. Mi az a rejtett jutalom, amit kapunk belőle – hatalom, figyelem, igazságérzet, intenzív érzelem? Amint ezt felismerjük, elkezdhetjük beismerni, mi az, amitől valójában félünk.

A „beismerni” szó itt kettős értelmű: nemcsak bevallani, hanem beengedni. Elfogadni, hogy bennünk is van sérülékenység, félelem, hiány. És ha képesek vagyunk erre, a konfliktus nem ellenséggé, hanem tükörré válik.

Ha más szemmel néznénk egymásra

Képzeld el, milyen lenne, ha minden vita közben feltennénk magunknak a kérdést: „Mitől fél ez az ember? Mit próbál megvédeni? Mit próbál meggyógyítani?”

Henry Wadsworth Longfellow egyszer azt mondta: „Ha olvashatnánk ellenségeink titkos történetét, mindannyiunk életében elég fájdalmat és szenvedést találnánk ahhoz, hogy minden ellenségeskedés megszűnjön.”

Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek határok, vagy hogy mindent el kell tűrni. Csak azt, hogy ha megértjük, miért reagálunk úgy, ahogy, a haragból együttérzés, a védekezésből párbeszéd, a sebből pedig gyógyulás születhet. Mert a végén mindig ugyanaz a felismerés vár: azért harcolunk, mert félünk. És azért félünk, mert fontos nekünk.